Itt mindenki kőprofi. Igen. A jól szervezett háttércsapat, aki lépesmézről lépesmézre magához édesgette a magyar fiatalság frissen szavazókorba lépettjeit, kétségtelenül az volt. Osztály, vigyázz! Vegyük át az oktatás főbb politikai leckéit, nyissuk ki a feladatlapot úgy 1948 környékén!
A 2026-os áradás valójában nem 2026-ban zúdult a konzervatívan gondolkodó magyarok nyakába, és nem váratlanul. Régóta szivárgott, csörgedezett, nőtt a hullám, ahogy egyre jobban bontották le előtte az erkölcsi-etikai gátakat. Kitervelték, kiérlelték az áttörést. Árulásból lett az áradás.
A verseny egyenlőtlen volt. Évtizedek óta ott vannak a ballib oldal beépített alvósejtjei a politikailag legöntudatosabb tanárok között az iskolákban. Könnyű őket megismerni az egyen-viselkedésükről. Ők az örök elégedetlenek, akiknek túlzott „szakmai” elvárásaival lényegében semelyik kormányzat nem tudott mit kezdeni, óriási fizetésemelés után is maximum csendes döntetlenben kiegyezni, mégsem ugyanazzal a mércével mérik maguk fölött az oktatást irányító politikusokat.
Kóklerektől váteszig terjed a skálájuk, de csak a két végponttal. Az egyik oldal a szemükben a közoktatás formálására abszolút alkalmatlan, semmirekellő, ülj-le-egyes-csapat, akkor is, ha nagyságrendekkel megnöveli a fizetésüket, és sorra újítja fel körülöttük az iskolákat, viszi a rászoruló gyermekeket ingyenes nyári táborba, adja ingyen a tankönyvet, miegymás.
Érdem, rend
A másik oldal felé azonban folyamatosan szivárogtatnak, ötletelnek, szövetkeznek és üzengetnek, „rendszerjobbító” szándékkal, szigorúan a diákok érdekeire hivatkozva, és véletlenül szakértőként is folyton rájuk hivatkozik a közélet. Őket hívják be a tévébe aggódva-váll-lapogatva, és nekik van igazuk mindig a sajtóban. Egymást építik a nyilvánosságban, a tanári pályán egymást hozzák helyzetbe. Közben fújnak az örök értékeket képviselő egyházi iskolákra, és mindig őszinte örömmel fogadják, ha az általuk hangoztatott integráció tőlük légvonalban legalább két megyével arrébb zajlik.
A nemzeti gondolkodásukat felvállaló kollégáikat rendszerszinten, hangos többségként kérlelhetetlenül nyomják el a tanárikban. Ugyanígy járnak a nem megfelelő előmenetel fenyegetettségében nem globalista véleményt megpengetni merő, konzervatív diákokkal szemben is. Az érdemjegy és a túlerő is komoly fegyver lehet az ilyen pedagógusok kezében.
A nagy, nyárra máris önkénybe forduló országos változás kicsiben tehát azokkal a pedagógusokkal kezdődött, akik semmibe vették az alapvető szülői elvárást, hogy a diákjaikat nem befolyásolhatják célzottan politikai értelemben. A független, felelős és tájékozott polgárrá nevelés ugyanis nem egyenlő az etikai szótárban azzal, hogy a globál-liberál metaverzumba zárják be egyoldalú megismertetésükkel a fiatalokat.
De miért is lenne ez véletlen?
Kollektív történelmi emlékezetünk, hogy a múlt század ötvenes éveiben az eredeti, sokadik generációs pedagógusokat politikai vezényléssel módszeresen eltávolították az iskolákból, hogy helyettük párthű esztergályosokból csináljanak foxi-maxin gyorstalpalt katedrafoglalókat.
1946 tavaszán a baloldali sajtóban már megjelentek olyan írások, amelyek kétségbe vonták az 1948-ra államosított egyházi iskolák létjogosultságát. 1948–1952 között tömegesen távolították el az „osztályidegen”, „klerikális”, „horthysta”, „burzsoá” címkékkel ellátottakat, vagy az egyszerűen nem elég lojális tanítókat és tanárokat a pályájukról. Az iskolák államosítása után politikai megbízhatósági vizsgálatok, B-listák és káderlapok alapján ezreket rúgtak ki, vagy zavartak fizikai munkára a recski kényszermunkatáborban, a hortobágyi zárt táborokban, Kistarcsára.
A helyük nem maradhatott betöltetlenül. Az állampárt helyettük munkás- és paraszti származású, politikailag felettébb megbízható embereket, kőműveseket, esztergályosokat, vasasokat, tsz-tagokat emelt ki, akiket gyorstalpaló pedagógiai tanfolyamokra küldtek. A káderpedagógusok 6–12 hónapos képzés után álltak ki tanítani, a szakmai tudás másodlagos volt a politikai hűséghez képest. A felsőoktatásban, a tanítóképzőkben külön 60 százalékos kvótával preferálták a munkás-paraszt származású jelentkezőket. Szovjet mintára jelentették meg a tankönyveket. Minden tantárgyat a dialektikus materializmus szellemében kellett tanítani. Az 1950-es tanterv célként tűzte ki, hogy az iskola „tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje”.
A Magyar Dolgozók Pártja határozatai előírták, hogy az iskolai nevelésnek pártosnak és osztályharcosnak kell lennie. A párt ennek ellenére idővel meg kellett, hogy állapítsa, hogy az iskolákban még mindig erős a „burzsoá ideológia” és a „klerikális reakció”, a tantervnek és a tankönyveknek „sugároznia kell a marxizmus-leninizmust”. A pedagógusoknak kötelező volt az új ideológiai vonal követése. Aki nem ezt tette, azt elcsapták.
Imposztor szindróma, as usual
És akkor snitt. 2026-ban immár e központi akarattal tanárrá varázsolt egykori nem értelmiségi-leszármazottak sokadik generációjában dolgozhat az örökölt lelkiismeret-furdalás, hogy a nagypapáról fiúra, majd unokára szálló, pártparancsra tanult hivatást tűzzel-vassal őrizni kell az eredeti értelmiségiektől. Azoktól, akik előttük jó pár évtizeddel korábban kezdték átörökíteni a tudást családjukon belül. Azoktól, akik az egyházi iskolák világát újraélesztették. Azoktól, akiknek a felmenői az ötvenes években és azután is maradtak nyakas jobboldaliak, vállalva annak minden kockázatát és terhét, és azóta sem változtak.
Dolgozik az imposztorokban az örök félsz a lelepleződéstől, talán ezért is állandó a harci üzemmód a baloldalon. Szakszervezetekbe csomagolva, mint egy jó szocialista világban, minden elhajlásra azonnal fülelő bizalmikkal, akik a Népszavából tudják, mi legyen a véleményük. És az elmúlt 16 évben, illetve előtte mindazokban a ciklusokban, amikor nem az MSZP-SZDSZ érdekközösség állította ki magáról a kormányzati bizonyítványt az országban, ezek az esztergályos-sarjak követendő lázadó hősként festették le a gyermekeink előtt a rendszert bontogató, sztrájkolgató tanárokat. Facebook-on futó diák-lájkmozgalmak mellett pózoltak komoly tekintettel a ballib sajtóban, felvetették a lázadás kockás ingét a diákokkal is, s azt tartották eléggé tudatos szülőnek, aki kijár velük demonstrálni.
A nyilatkozatoknál jó előre a fiatalok szájába rágták, kinek a mikrofonját keressék, mi miatt kell aggódniuk, hogyan kell kamerakészen és menetrendszerűen minden fesztiválon kétségbe esniük, hogy Magyarországon soha nem lesz jövőjük a jobboldali kormányok alatt, s hogy itt, bizony, diktatúrában kell átvészelni. Magyarul – akárcsak az ötvenes években – egyféle ideológiát volt érdemes követniük a gyermekeinknek. Azt, amit ezek a pedagógusok szajkóztak.
Tömeg, ellenállás
Mindezt már az úgynevezett demokráciában, s persze, a jelenséget nem lehetett élesen és konkrétan megfigyelni, könnyű volt letagadni. Ez egy rejtettebb, természetesnek tűnő, automatikus igazodás volt az új embertípussá váláshoz. Most nem szocialistává, hanem globálszolgává, a liberális tanokat kritika nélkül éljenzővé kellett lenni. Ahol a CEU és az SZFE a vezérlőcsillag meg a Loupé Társulat, Tarr Béla és Pintér Béla a követendő kultúra, az író csak Esterházy lehet és Krasznahorkai, a színész NoÁr és Nagy Ervin, a tévé RTL vagy Netflix, a zene három szellemi világítótornya Krúbi, Majka és Azahriah, a Tavaszi Szelet meg mindenkinek látnia kell a moziban, lehetőleg családosan, kétszer. Aztán irány az akciós wellness!
A kultúrharc is az iskolákban kezdődött. És ma már arról szól a játék, hogy 16 éves korra vinnék le a választójog életkorát, mindössze hónapokkal azután, hogy a fiatalok idei választása épp a 18 éves kori politikai érettségi vizsgájuk lett. Tízezrével buktak meg rajta. Amely szépen mutatja, hogy kritika nélkül benyelték a politikai fast fashiont, a tik-tokon villogó erőszakos tik-tak-ot, a teljesíthetetlen jövőképeket, az AI-val megigazított, vigyori, hazudozó, kőgazdag politikusok tálalásában, akik lazán táncoltak, kávéztak, miközben leígérték a csillagot az égből. A fiatalok nem tudtak mérlegelni, mert bizonyos pedagógusok nem az életre nevelték a fiatalokat, hanem a FOMO-csordaszellemre, de ezt önállóságra nevelésként, megismételhetlen egyéniségként magyarázták. Pedig épp a saját, pedagógusi nézetükkel és a globalista világ árnyoldalaival szembeni egészséges kritikát irtották ki a diákokból. Hogy utánaolvassanak ők is a történelemben, honnan is fakad, mire is ez a nagy tanári egyoldalúság, és időben felébredjenek.
Még az első szavazásuk előtt.
Ezajobb.hu
Fotó: Pixabay, képünk illusztráció.
