Semelyik másik ország nem ismeri el a létezését hivatalosan. Kizárólag Törökország, amely a köldökzsinórján tartja ezt a kényszerű államot, amelyet nem könnyű meglátogatni, de kihagyni kár.
Azért ott lesz az a bizonyos kósza, de hegyes zabszem. Észak-Ciprusra ugyanis nem indul olyan könnyedén neki az ember, ha érkezése előtt utánaolvas, hová is készül. Ez nem az Európai Unió.
Adott egy terület, ami rajta van a térképen, önálló államként mégsem akar róla senki tudni a törökökön kívül, akik sok évtizedes ciprusi görög-török villongások egy szakaszán, 1974-ben megszállták ezt a szigetszakaszt, és azóta sem távoztak onnan.
A két terület között azóta angol és ENSZ katonák tartják fent a békét, Nicosia északi része pedig kiszakítva, lekerítve a görögöktől Lefkoşa néven a török terület fővárosa, fallal, azaz a Zöld Vonallal elválasztva a görög oldaltól. A város felett a hegyoldalakon gigantikus török és észak-ciprusi zászlók teszik egyértelművé, hogy török területen járunk.
Az ide utazók két alapvető célja az uniós etikai szabályoktól mentes próbálkozás a csodálatosnak marketingelt lombikprogramban választható nemekkel, valamint a kaszinózás. Ám nem Nyugatról, hanem Kelet és Dél felől jönnek a látogatók. Az utcákat járva, a beszédes arcú járókelőket figyelve is inkább Fekete-Afrika és a Közel-Kelet egyfajta furcsa keverékét látjuk, tele olyan félvilági, Rejtő-regénybe illő arcokkal, akik ránézésre már szerencsét próbáltak az Európai Unióban, kitaszíttattak onnan, de haza mégsem akartak térni. Maradnak közel a Paradicsomhoz, hátha szerencséjük lesz, mondjuk úgy, hogy a török rész is felvétetik az Unióba. Sok remény kell még ehhez.
Ez ma a világ egyik utolsó megosztott fővárosa, sajátos hangulattal, ahol szinte a levegőben rezeg az ellentét a görög és török lakosok között. A török városrész tele van sikátorokkal, bazárokkal, mecsetekkel, s jóval kevesebb turista kerülgetésével járható be. Ez itt nem tömegturizmus, nem is olcsó a hely, és meglehetősen törökös az árképzés: ott próbálják lehúzni a turistát, ahol csak lehet, s bár elfogadják az eurót, vissza már csak török lírában adnak.
Érkezni az észak-ciprusi török szektorba hajóval lehet, vagy repülővel, de csak Törökország felől, az egyetlen repülőtérre, Ercanra, ahová kizárólag a török légitársaság száll le. Az ercani landolást viszont az uniós határvédelmi rendszer illegális belépésnek tekinti. Ezért praktikusabb a nyugodtabb megoldás: megérkezünk Délre, Larnakára fapadossal, átmegyünk Nicosiaba és átsétálunk akár a magyar személyivel, avagy áttaxizunk valamelyik lerokkant régi fekete Mercedesen Észak-Nicosiába, vagyis az Észak-ciprusi Török Köztársaságba.
Bérelt autót külön kihívás mozgatni a két oldal között, egyik fél bérbeadói sem rajonganak az ötletért, és a görögök számolnak extra biztosítást is a török részre. A törökök pedig eleve nem engedik át a járműveiket. Még nem is említettük, hogy az angol gyarmati örökség jóvoltából itt is a jobb oldalon kell tekerni a kormányt, és a balon közlekedni: ha nem is vezetnénk, erre jó lesz figyelni a zebra előtt.
Nemcsak annyi a különbség a kettészakított város görög és török oldala között, hogy a város egyik fele még gyrost, a másik fele már kebabot fogyaszt. A két nép még ma is kifejezetten neheztel egymásra. Ez abból is kitűnik, ha a magunkfajta turista a határátkelésnél véletlenül Kalüméra!-t köszön a török ciprióta posztosoknak. Összehúzott szemöldök, szúrós tekintet lesz a jutalom. Ugyanez érvényes a visszatéréskor is a görög ciprióták felé. Komolyan gondolják az ellentétet, apáról fiúra száll.
Külső félként ezért jobb a békesség, hiszen sok a sérelem. A törökök által elfoglalt középületeket, szállodákat évtizedekkel azelőtt többnyire a görögök építették, akik azóta sem nagyon kaptak kártérítést az elkobzott javaikért. Ebből fakadóan a görögök eleve nem kedvelik azokat, akikről kiderül, hogy korábban görög tulajdonú szálláshelyet választottak maguknak Észak-Cipruson.
De most még ne hagyjuk el Lefkoşát! A Zöld Vonal mellett nemcsak üres házakat találunk, hanem az autentikus Arabahmet negyedet is, eredeti oszmán házakkal. Az egyik legismertebb nevezetesség pedig a hatalmas karavánszeráj, a Büyük Han, amely karavánok híján azért ma sem üres: kézművesekkel, kávézókkal és egy apró imahellyel, mescittel várja látogatóit. Az eredeti karavánszerájok zarándokok és kereskedők erődített pihenőhelyei voltak.
Fotogén hely, csakúgy, mint a Girne városkapu, a Haydarpaşa mecset, amely eredetileg egykor gótikus templomként kezdte szolgálni Szent Katalint. A Selimiye mecset is Szent Zsófiáról elnevezett keresztény székesegyház volt, mielőtt két minaretet húztak fel hozzá. Észak-Cipruson nem érdemes meglepődni a keleti és a nyugati egyházi kultúra látványos keveredésén, a történelem során sokszor gazdát cserélt terület tele van hasonló példákkal. Erről azonban legközelebb írunk.
